Sziasztok^^
Mivel Ana külsejét hellyel-közel magamról mintáztam, ezért az idei nyári conon nem másnak, mint neki fogok beöltözni az első napon^^ (a második nap yukatát fogok viselni) Úgyhogy aki szeretne vele(m) találkozni, beszélgetni, az megtalálhat a conon az új egyenruhában (D.Gray-man Hallow nézői/manga olvasói előnyben). Szemüveg lesz rajtam, mivel szemüveges vagyok, de ha valaki szeretne fotót készíteni, annak leveszem a szemüveget is *>*
Conig pedig tervezek írni egy új fejezetet is^^
Az Érző - D.Gray-man fanfiction
A történet főszereplője Anastasia Cross, Ördögűző, Cross Marian tanítványa. Anastasia egy különleges erőkkel megáldott lány: ő egy Fegyver, azon belül is egy Érző. Erejének hála sebezhetetlen és szinte halhatatlan - már évek óta nem öregedett egy napot sem. Legjobb barátját, Allen Walkert követve csatlakozik a Fekete Rendhez, ahol megismeri önmagát, és egy csapat tagja lehet, aminek köszönhetően olyan gondoskodásban és szeretetben részesül, ami eddigi életét nem igazán jellemezte.
2016. július 6., szerda
2016. június 20., hétfő
9. rész: Kapcsolat
Lenalee-val Mirandának próbáljuk a helyzetet
magyarázni, mikor a hátunk mögül Allen megszólal:
- Hihetetlen… Ana! Lenalee! Ezt nézzétek!
Mikor odanézünk, azt látjuk, hogy az órából
kiáll Allen két karja és a feje, a feje tetején Timcampy csücsül, Allen pedig
vidáman felkiált:
- Egy emberi óra!
Lenalee és Miranda rémülten felkiáltanak, én
pedig a fejemet fogva odamegyek, hogy kiszedjem Allent az órából.
- Mit csinálsz, Allen? Hogy történt ez?
- Az órám…!
Lenalee és Miranda megelőznek, és az óra előtt
hisztiznek. Őrült bagázs.
- Nem tudjátok megérinteni ezt az órát –
magyarázza Allen nyugodtan, miközben lassan kikászálódik az órából – Nézzétek,
mi történik, ha hozzáérek!
Az óra számlapjához viszi a kezét, de az
eltűnik, és visszafele jelenik meg. Mintha egy kicsit eltorzított tükör lenne.
- Látjátok? – ez a tény valamiért Allent
nagyon boldoggá teszi, mert még mindig vigyorog.
- Á… Átment rajta a kezed!? – mondja ki
Lenalee az egyértelműt.
- Úgy tűnik, hogy csak a mestere, vagyis
Miranda tudja megérinteni – jegyzi meg Allen.
Szóval ennek örül ennyire?
- Mi? – Lenalee továbbra se érti, nekem
azonban már leesett.
- Ez az Innocence – magyarázom.
- Az előbbi idővisszajátszás, most meg ez… nem
kétséges, biztosan ez az Innocence – mondja Allen is, megerősítve szavaimat.
- Ko-komolyan? – Miranda dadogva megfogja az
óra oldalát – Ez az óra az oka, hogy a város ilyen paranormális lett… Nem
akarod összetörni, ugye?
Fenyegetően megfordul, kezében pedig egy kést
tart, amit megmondom őszintén, fogalmam sincs, honnan húzott elő.
Én már készenlétben várom, hogy melyikünk
mozdul előbb, Allen azonban gyengéden a vállamra teszi a kezét, Mirandát pedig
aggódó arccal próbálja megnyugtatni.
- Biztosan van valami oka annak, hogy az óra
ilyenné vált – magyarázkodik Lenalee is – Miranda, mi történt veled? Próbálj
meg visszaemlékezni, mi történt a valódi október kilencedikén!
Miranda elgondolkodik.
- Azon a napon… - kezdi lassan – rúgtak ki a
századik alkalommal.
Próbálom visszafogni a kitörni készülő
nevetésemet. Ez az ügy nevetséges, szívem szerint hagynám a francba a várost
is, és ezt a nőt is. De nagy levegőt veszek, és hallgatom tovább a történetét.
- Ahogy sejthetitek, amint három számjegyűvé
vált a kirúgásaim száma, eléggé rossz állapotba kerültem…
Lelki szemeim előtt megjelenik a részegen síró
Miranda, aki az órának panaszolja el minden gondját. Megrázom a fejem, nem
akarom, hogy ilyen szánalmas emberek a gondolataimba férkőzzenek. Elég nekem
Cross is…
- Azt kívántam, hogy „bárcsak sose jönne el a
holnap”.
Lenalee és Allen teljesen ledöbbentek, én
azonban legszívesebben a fejemet verném a falba.
- Mi? – Miranda látszólag nem érti, mit is
okozott.
- Az Innocence teljesítette Miranda
kívánságát? – kérdezi Allen.
- Az nem lehet, én csak sírtam! – kifogásolja
Miranda – Amúgy is, hogy tudna egy óra ilyet tenni?
- Miranda, lehet, hogy te… - kezdi Lenalee –
kompatibilis vagy az Innocence-szel?
- Valószínűleg – morgom.
- Micsoda? Komolyan? – kérdezi Allen
meglepetten.
- Nincs rá más értelmes magyarázat – mondom
neki.
Úgy érzem, elveszítettem minden türelmemet.
Legszívesebben hazamennék, de tekintve, hogy még mindig nem tudjuk pontosan,
hogy lehet feloldani ezt a kívánságot, még várnom kell.
- Ha az óra reagált Miranda kívánságára, és ez
okozta a furcsa eseményeket, akkor lehet, hogy kompatibilisek – magyarázza
Lenalee.
- Mi az, hogy „kompatibilis?” – kérdezi
Miranda.
Sötétség ez a nő.
- Miranda! – Lenalee-nek láthatóan támadt egy
ötlete – Próbáld megmondani az órának, hogy állítsa le az anomáliákat!
- Ó, óra! Ó, óra! – Miranda az órára teszi a
kezét – Forgasd vissza az időt… most!
Allen és Lenalee az asztalhoz szaladnak, amin
egy újság hever.
- Október… kilencedike – csalódottan visszateszik az asztalra.
- Feltűnt – jegyzem meg gúnyosan.
- Október… kilencedike – csalódottan visszateszik az asztalra.
- Feltűnt – jegyzem meg gúnyosan.
Három nappal később, a harmincnegyedik október kilencedikén a Pieter előtti színház előtt ülök, és nézem a felfordulást. Egy tök- és egy boszorkányruhás ember csődíti éppen a város gyerekeit, hogy tekintsenek meg egy előadást, ami a hihetetlenül kreatív „A tök és a boszorkány” címet viseli. Amikor szünetet tartanak, felállok és beosonok az épületbe. A tök nem más, mint Allen, a boszorkány pedig Miranda. Ugyanis hosszú gondolkodás után arra a következtetésre jutottunk, hogy az Innocence Miranda pesszimizmusára reagált, így mindent megtettünk (vagyis inkább Allen és Lenalee), hogy munkát találjunk a szerencsétlen nőszemélynek. Ami úgy néz ki, sikerült is.
- Ha jól dolgozunk, akkor felvesz minket teljes munkaidőre – hallom meg Allen hangját, és azt követve kilépek a sikátorba.
Allen és Lenalee felnéznek, majd miután meglátják, hogy csak én vagyok, újra maguk elé bámulnak. Közelebb lépek hozzájuk és leülök Allen mellé, közben pedig figyelek, hogy bekapcsolódhassak a beszélgetésbe.
- Az elmúlt három napban hányszor is rúgtak ki titeket? – kérdezem.
- Kábé… ötször – válaszolja Lenalee elgondolkodva.
Jelentőségteljesen ránézek. Valószínűleg most se fognak jobban járni. Egyszerűen Miranda egy rakás szerencsétlenség. Önmagát kéne helyretennie, aztán munkát keresnie. De nem mondok semmit, elvégre nem is kérdeznek.
Allen unalmában pár mutatványt kezd gyakorolni, amit szórakozottan figyelek.
- Allen… - Lenalee is őt figyeli – te egész jó vagy ezekben az utcai műsorokban.
- Gyerekkoromban bohóc voltam – válaszolja Allen, miközben egy labdán próbál kézállást csinálni – A nevelőszüleim artisták voltak, és sokat kellett velük fellépnem, hogy megéljünk valahogy. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznát veszem ezeknek a trükköknek, mint ördögűző.
Felvonom a szemöldököm. Eddig azt hittem, jól ismerem Allent, de ezt a történetet még nem hallottam.
- Akkor sok különböző országban lakhattál! –
Lenalee teljesen felvillanyozódott a hallottaktól – Biztos jó lehetett!
- Jónak hangzik, de épphogy megéltünk belőle –
válaszolja Allen zavartan nevetve – Mikor csatlakoztál a templomhoz, Lenalee? –
kérdezi aztán.
- Amióta csak az eszemet tudom, a templomban
élek – válaszolja Lenalee szomorú mosollyal az arcán – A bátyámmal árvák
vagyunk. Akumák ölték meg a szüleinket. Amikor felfedezték, hogy kompatibilis
vagyok a Fekete Csizmákkal, elvittek. A bátyámtól elválasztva, aki az egyetlen
élő rokonom… nem mehettem sehova… olyan volt először az a hely, mint egy
börtön.
Elképzelem, ahogy egy üres tekintetű, fiatal
Lenalee fekszik egy ágyon, körülötte emberek. Emberek, akik értékesnek
találják, de nem önmagáért, hanem azért, mert egy ördögűző. Egy olyan személy,
aki megmenti őket. A következő pillanatban magamat látom leszíjazva, és
körülöttem állnak az arctalan idegenek. Zihálva veszem a levegőt, érzem, ahogy
egész testemben remegni kezdek a dühtől és a rémülettől. Megölném őket.
Mindegyiküket. A következő pillanatban egy kéz érintését érzem a karomon, ami
visszaránt a jelenbe. Lenézek, és Allen kezét látom, így felnézek, ő azonban
Lenalee-ra figyel. Én is megpróbálok a szavaira koncentrálni.
- Három évig nem láttuk egymást. A bátyám
miattam lépett be a Rendbe, és ő lett a Tudományos Csoport igazgatója.
A történet végére értünk. Allen láthatóan
szimpatizálni kezdett Komuival, én azonban ezek után is csak utálatot érzek
iránta.
- Á! – egy fiatal lány hangja hallatszódik a
sikátor bejárata felől.
Mindannyian felkapjuk a fejünket. Egy tizenkét
éves forma, sötét bőrű, sötét hajú, nyalókás kislány áll ott esernyővel a
kezében. Valamiért végigfut a hátamon a hideg, ahogy ránézek.
- Hol lehet jegyet kapni az előadásra? –
kérdezi.
- Üdvözöllek! – Allen gyorsan felpattan, és a
lányhoz rohan - A jegyek pont erre vannak.
Elhúzza a lányt, én pedig egyedül maradok
Lenalee-val.
- Rossz érzésem van, utánuk megyek – rá se
nézek, miközben felállok.
- Várj! – Lenalee megragadja a karomat, én
pedig mérgesen rápillantok.
- Mit akarsz? – kérdezem dühösen, mire
összerezzen.
- Nem tudom, miért utálsz ennyire… de
sajnálom! – mondja.
A szeméből süt a szomorúság, én azonban csak
értetlenül nézek rá.
- Nézd, Lenalee – kezdem nyugodtan – én nem utállak
téged… legalábbis nem jobban, mint a többi embert. Én egyszerűen senkit se
kedvelek.
- De Allent mégis…
- Allen más. Nem tudom, miért, de ő más. És
hidd el nekem, hogy lehetsz velem akármilyen kedves, attól még nem foglak
megszeretni, de még kedvelni se. Azt javaslom inkább, hogy ne foglalkozz velem.
Nincs szükségem rá – kitépem a karomat a kezéből, és hátra se nézve otthagyom.
Tudom, hogy kemény szavakat használtam, tudom,
hogy megbántottam, és egy kicsit zavar is. De nem szabad ezzel foglalkoznom.
Mikor kiérek, egy hatalmas csődületet látok, de Allent sehol. Mirandát körülállják
az emberek, ő pedig a földön zokog - biztos megint kirúgták. A nyalókás lányt
is megpillantom, akinek az arcán elégedettség látszik. A rossz érzésem egyre
jobban fokozódik. Hol van Allen? Visszafordulok a sikátorhoz, de Lenalee is
eltűnt. Hallom Miranda ordítását, de nem figyelek arra, amit mond. Végül úgy
döntök, a legegyszerűbb lesz tőle megkérdezni, hova tűntek a többiek. Mikor
odanézek, azt látom, hogy a korábbi nyalókás lány Miranda előtt guggol, és
valamit mond neki. A következő pillanatban megérzem, hogy egy Akuma életre kel.
Abba az irányba nézek, amerre a lényt sejtem, és úgy döntök, arra megyek, hisz
bizonyára Allen is ott lesz. Még egyszer visszanézek Mirandára – de addigra a
nő és a lány már eltűntek.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a kilencedik fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, szólj nyugodtan!:)
2016. március 26., szombat
2016. március 20., vasárnap
8. rész: Haszontalan
Allennel egymás hátát védve aprítjuk a
nyomorult szörnyeket. Két kezemet dárdává alakítottam – ez a legkényelmesebb
módja az erőm használatának. De igazából az egész testemet át tudom alakítani
azzá, amivé akarom. Azért maradtam ennél a formánál, hogy legalább egy kicsit
megőrizzek valamit abból, hogy embernek tűnjek.
Az egyik Akuma hanghullámokat bocsát ki, mire
villámgyorsan védelmet vonok a fejem köré. Ekkor eszembe jut Allen. Nem a saját
védelmemmel kellene törődnöm, hanem azzal, hogy őt megvédjem – hasít belém a
kemény kiképzés legfontosabb pontja.
Mire odanézek, a másik Akuma már Allent
támadja. Döntenem kell. Félrelököm Allent, közben pajzsot formázok a karomból,
azon csattan a támadás. A következő pillanatban lángok csapnak fel. Mind a
ketten arrébb ugrunk.
- Jól vagy? – kérdezem tőle.
Allen a hasát fogva bólint.
Az
én hibám! – hasít belém az
önmarcangoló gondolat. Azonban nem sokáig tudom hibáztatni magam, mert az
Akumák továbbra is velünk szemben gyülekeznek… és ami a legbizarrabb,
kommunikálnak:
- A „jégtűz” jobban éget, mint a valódi tűz –
mondja az Akuma, amelyik a tüzet gyújtotta – ha csak egy kicsit is hozzáérsz,
szétmarja a bőröd.
A karomra nézek, aminek semmi baja – bár ez a
ruhám ujjáról nem mondható el. A bal karomon a könyökömig van meg az anyag, a
jobbon azonban már a vállam is kilátszik.
- Tépjük szét, tépjük szét! – skandálja a
másik dög.
- Nem, nem. A hangommal szétzúzom az agyukat,
az viccesebb lesz – mondja a hanghullámokat kibocsátó Akuma.
- Szerintem az lesz a legviccesebb, ahogy én
foglak titeket szétzúzni – válaszolom vicsorogva.
Az Akumák azonban nem figyelnek rám. Sőt,
egyáltalán nem figyelnek. Azon veszekednek, hogyan nyírjanak ki minket.
Majd kő-papír-ollót kezdenek játszani.
Allen megunja, és közéjük lő, mire
szétugranak.
- Ezt meg mi a francért csináltad?
- Te csaló, nem támadhatsz ránk, ha
kő-papír-ollót játszunk!
Teljesen felháborodtak. Ez nevetséges. Nem
tudom, sírjak vagy nevessek.
- Azt hittétek, megvárom, amíg végeztek? –
kérdezi Allen – Ha lehetőséget látok, akkor lövök!
- Kinyírunk, Ördögűző! – az Akumám dühösen
támadásba lendülnek.
- Most aztán jól felhúztad őket! – kiáltom,
miközben felveszem a pozíciómat az ellentámadáshoz.
A következő pillanatban a dögök megtorpannak,
várnak pár pillanatot, majd elrepülnek.
- Ez meg mi volt? – nézünk egymásra döbbenten
Allennel.
A következő pillanatban baljóslatú gondolatom
támad:
- Nem lehet, hogy Lenalee-t és Melindát…
- Miranda – javít ki Allen.
- Tökmindegy… szóval nem lehet, hogy őket
követik?
Allen arca elkomolyodik:
- Utánuk kéne mennünk.
- Én is így gondoltam – indulok el a kijárat
felé, aztán megállok – amúgy… te tudod, hol lakik Miranda?
Allen nem szól semmit, ezért megfordulok.
Teljesen tanácstalan arccal álldogál mögöttem.
- Fogalmam sincs – válaszolja.
Bosszúsan felsóhajtok:
- Akkor nincs más hátra, meg kell kérdeznünk a
helybelieket. Már amelyik szóba mer állni velünk – nézek végig szakadt ruhámon,
majd elindulok.
Estére aztán csak megtaláltuk Miranda
otthonát, aki azt javasolta, maradjunk nála éjszakára is. Lenalee, amint
meglátott minket, rögtön el akart látni bennünket.
- Engem nem kell, én sértetlen vagyok. Allen
viszont – néztem rá aggódva.
- Nem a te hibát, Ana – válaszolta Allen
mosolyogva, Lenalee pedig munkához látott.
Most éppen a lábán lévő sebet tisztítja ki, én
pedig lelkiismeret-furdalással a szívemben nézem. Közben Allen elmeséli az
Akumákkal való furcsa összecsapásunkat.
- Az Akumák elfutottak? – kérdezi a lány
döbbenten.
- Mintha valaki hívta volna őket – szólalok
meg.
- De azért megnyugtató. Nehezen tudtátok volna
felvenni a harcot velük, elvégre kettes szintűek voltak – jegyzi meg Lenalee.
Nem válaszolok, tudom, hogy igaza van. Túl
gyenge vagyok még.
Timcanpy úgy dönt, ő is segíteni fog, ezért
elkezdi piszkálni Allen sebét, aki erre felkiált.
- Tim, ne csináld! – szólok oda neki, Allen
pedig lefogja a gólemet.
- Az új puskaszerű fegyvered megerőlteti a
testedet, és nem is tudod túl sokáig használni, igaz? – kérdezi Lenalee
Allentől.
- Igen, pedig sokat edzettem – feszíti meg az
izmait Allen, mire halkan kuncogni kezdek.
- Még talán magasabb is lettél – mondja
Lenalee mosolyogva.
- Komolyan? – kérdezi örömmel Allen, mire
kitör belőlünk a nevetés.
- És… Mit csinál Miranda-san? – kérdezi,
miután kinevettük magunkat.
Én is arra fordulok, amerre a nő van: egy
ingaóra előtt ül, és tisztítja, mint valami eszelős.
- Amióta meséltem neki az Akumákról és rólunk,
azóta el se mozdul onnan – válaszolja Lenalee aggódva.
Közelebb lépek hozzá, mert hallom, hogy
valamit motyog, de amikor megértem a szavait, inkább visszamegyek Allenhez:
- Én komolyan nem tudok semmit… ez a város
magától őrült meg… Miért pont én vagyok a célpont? Mit tettem? Nem akarom ezt.
Nem tettem semmit!
- Annyira borús – rázkódik össze Allen is.
- Egész idő alatt ilyen volt – teszi hozzá
Lenalee.
- Mi-Miranda – lép oda hozzá óvatosan Allen.
- Én nem tudok semmit! – kiált fel a nő –
Nincs nektek hatalmas erőtök? Akkor miért nem siettek és segítetek ennek a
városnak?
- Oké – Allen válaszára elhallgat – Segítünk,
de a te segítségedre is szükség lesz, Miranda. Valahogy kapcsolódik hozzád a
város rejtélye. Kérlek! Tudnál nekünk segíteni?
Mire végigmondja, már leguggolt hozzá. Miranda
kisírt szemekkel fordul felé.
- Menjünk vissza holnap reggel – teszi össze a
kezét Allen.
A következő pillanatban azonban a nő teljesen
megmerevedik.
- Mi-Miranda? – néz rá döbbenten Allen.
Feláll, és automatikusan lefekszik aludni.
- Csak így simán elalszol? – kezd el hisztizni
Allen.
Lenalee-val tanácstalanul egymásra nézünk.
- Ez furcsa – mondja Lenalee.
Hirtelen végigfut a hátamon a hideg.
Megfordulok.
- Allen! – kiáltok fel rémülten.
Mindenfelé óralapok vannak elszórva. Különböző
alakú és időpontú órák, középen pedig Miranda ingaórája.
- Mi ez? – kérdezi Lenalee rémülten.
- Talán az óra az? – nézek a többiekre, akik
arcáról őszinte félelmet tudok elolvasni.
A következő pillanatban a mutató megindul,
Allen felkiált:
- Visszafelé jár!
Majd hirtelen mindent elkezd magába szívni. A
különböző alakú lapokat… és minket is.
Lenalee felsikolt, én pedig megragadom az ő és
Allen kezét is. Allen megkapaszkodott valamiben, de nem tudok ránézni, hanem
ezt a jelenést követem figyelemmel.
- A mai nap óráit beszívja az örvény – mondja
Allen.
Ekkor látom, hogy a számlapok eseményeket
játszanak vissza. Miután az óra mindent magába szívott, hét óránál áll meg a
mutatója.
Az ablakon a felkelő nap fénye süt be.
- Reggel van? – nézünk ki döbbenten.
- Mikor kerültem ágyba? – kérdezi a felkelő
Miranda zavartan.
Ránézünk.
Úgy érzem, gyorsan meg kell oldanunk ezt az
ügyet.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a nyolcadik fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, szólj nyugodtan!:)
2016. március 12., szombat
7. rész: Az első küldetés
Miután sikerült lebeszélnünk Komuival,
hogy Allennel együtt fogok mindent végezni, megkaptuk első küldetésünket, ami
igazán furcsa ügynek mondható: egy városban megállt az idő.
A város egyik étkezdéjében üldögélünk
Allennel és Lenalee-val együtt. Allen egy idétlen kis rajzot mutat a lánynak,
ami elméletileg egy nőt ábrázol. Miután megérkeztünk a városba, Allen egy
Akumát fedezett fel, ami megtámadta a rajzon szereplő nőt, aki Allen elmondása
alapján furcsán viselkedett.
- Szerintem ő ennek az egésznek a
főszereplője – teszi hozzá.
Úgy döntünk, hogy megkeressük ezt a
nőt, majd Lenalee és én elmeséljük, mit tapasztaltunk.
- Úgy tűnik, minden úgy van, ahogy
Komui mondta – mondja Lenalee – Miután beléptünk ebbe a városba, megpróbáltam
kimenni az elülső kapun keresztül, de bizonyos oknál fogva ugyanott lyukadtam
ki.
- Ugyanez volt a másik kapunál is –
egészítem ki én is a történetet.
- Kitörtem a falat, de még mindig nem
bírtam kijutni. Ha ki szeretnél menni, ugyanott lyukadsz ki, ahonnan jöttél.
- Szóval… - Allennel egyszerre
szólalunk meg, így rögtön elhallgatunk, hogy a másik befejezze, de nem
szükséges, mert Lenalee pontosan tudja, mit akarunk mondani:
- Itt ragadtunk a városban. Hacsak nem
fejtjük meg az Innocence rejtélyét.
- Komui nem volt valami energikus –
utal vissza Allen arra a beszélgetésre, amikor az az elmebeteg kiadta nekünk a
feladatot.
Én csak némán bólogatok, miközben
kortyolok egyet a teámból.
- Nagyon sokat aggódik szegény.
Túlhajszolják – válaszolja Lenalee félrenézve.
Én gondolatban a szemeimet forgatom. Ő
vállalta el ezt az állást, akkor teljesítse is a feladatát.
- Aggódik? Miattad, Lenalee? – kérdezi
Allen, mire felnevetek.
Lenalee azonban nem értékeli ezt a
kérdést, a kezében tartott újsággal Allen fejére csap:
- Az Ezeréves Gróf miatt. Nem lehet
tudni, hogy mit tervez. „A vihar előtti csend. És ez nem tűnik jónak.” Ezt
mondta.
A hangulat hirtelen mélypontra jutott.
- Igen, az Ezeréves Gróf… - mondja
Allen elgondolkodva, a villáját rágcsálva.
A következő pillanatban aztán döbbenten
néz Lenalee háta mögé, és közben egyre erősebben rágja a villáját.
- Allen, mindjárt szétrágod a villád –
figyelmezteti Lenalee, én azonban arra nézek, amerre Allen is.
- ÁÁ! – kiáltunk fel Allennel
egyszerre, a Lenalee mögül leselkedő, ijesztő női alakot látva.
- Mi az? – kérdezi Lenalee
összezavarodva.
- Ő az, Lenalee! – mondja Allen, miután
szóhoz jut az ijedelemtől.
A nő rögtön menekülőre fogja, mi pedig
azonnal követjük. Legnagyobb megdöbbenésemre az ablakon át akar távozni, de
Allen még épp időben elkapja a ruhája szegélyét, és visszatartja, közben én is
elhadarom, hogy nem akarjuk bántani, Ördögűzők vagyunk a Fekete Rendtől, és
segíteni akarunk neki.
- Ördögűzők? – kérdezi a nő.
- Igen, de miért rohantál el? – szuszogja
Allen, továbbra is az ablakon kihajolva.
- És miért pont az ablakon keresztül? –
kérdezi Lenalee.
- Bocsánat, ez csak reflex volt.
Erre a válaszra mind a hárman egymásra
nézünk, majd megkérjük a nőt, hogy jöjjön vissza, és mesélje el, mi történt a
városban.
Mikor újra bent ültünk, immáron négyen,
a fogadós telefonhívására figyelek fel, aki 10 hordó Rosé bort rendelt
holnapra, október tizedikére. Ez a telefonhívás volt az oka annak, hogy mi most
itt vagyunk.
- A nevem Miranda Lotto – kezdi a
velünk szemben ülő nő a beszédét.
Végigmérem őt. Fekete ruha, fekete haj,
fekete szemek – mindene fekete, még az őt körüllengő aura is. Úgy néz ki, mint
aki az idegösszeomlás szélén áll.
- Nagyon örülök, hogy végre valaki más
is észrevette, mi történik ebben a városban. Bárki, akinek beszéltem róla,
kigúnyolt. Szörnyű volt, meg akartam ölni magam. De ma ki tudtam kerülni a
kakit – és kuncog.
Felvonom a szemöldököm.
Ez
a nő mégis mi a szarról beszél? – gondolom magamban.
- Kaki? – kérdezi Allen is zavartan.
Allen és Lenalee arcáról egy gondolatot
lehet leolvasni: „Ez a nő nem normális.”
Egyet kell értenem velük.
- Miranda, van valamilyen emléked
arról, amikor a város ilyenné vált? – kérdez Lenalee kedvesen.
- Igen. De mindenki más elfelejtette,
mi történt az igazi október kilencedikén. Csak én… - a következő pillanatban
felpattan, és Allenre veti magát.
- Ments meg! – visítja – Légy szíves!
Ha ez így folytatódik, a végén még idegbeteg leszek!
- Már az… - mormolom az orrom alá.
Sajnos a nőszemély nem hallotta.
- Már egyszer megmentettél attól a
furcsa akármitől! Ments meg még egyszer!
- Segítsetek! – tátogja Allen.
Én Lenalee-re nézek, jelezve, hogyha
közbelépnék, a nő nem maradna egyben.
- Kérlek, nyugodj meg, Miranda! –
Lenalee értett az arckifejezésemből – Segíteni fogunk, szóval próbáljuk
megtalálni a probléma gyökerét!
A
probléma gyökere az ilyen emberek létezése – gondolom a szemeimet forgatva.
- A gyökerét? – kérdezi Miranda, most
már a lányra fordítva a figyelmét – Ha nem vetted volna észre, mindig október
kilencedike van!
Hirtelen jeges borzongás fut végig rajtam.
Allenre nézek, aki a vendégeket fürkészi, mire én is oda pillantok, keresve a
gyanús személyt.
- Történnie kellett valaminek az első október
kilencedikén – Lenalee látszólag nem vett észre semmit – Emlékszel valamire?
- Lenalee, fogd Mirandát, és hagyjátok el a
helyet – mondja Allen szokatlanul komolyan – a Sötét Csizmáiddal képes vagy
kikerülni az Akumákat és hazavinni. Igaz?
A szavainak súlyára Lenalee is felfigyel,
Miranda azonban továbbra is hisztizik. Eközben a bárpultnál ülő gyanús fickók
egyszerre felállnak, amitől libabőrös leszek.
- Úgy látszik, azok nem városlakók. Miranda
után jöttek – teszi még hozzá Allen.
A bal szeme is aktiválódik. Most már
teljességgel biztos vagyok benne, hogy azok ott Akumák, így Allennel egyszerre
aktiváljuk az Innocence-ünket.
- Miranda miért különbözik a többiektől? Miért
nem hat rá az Innocence? – teszi fel a költői kérdéseket Allen – Úgy néz ki,
Miranda az, aki kapcsolatba került vele.
A monológja végére négy, förtelmesen ronda
Akuma áll velünk szemben.
Még hallom, ahogy Miranda felsikít. A
következő pillanatban mindenki mozgásba lendül.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a hetedik fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)
2016. március 4., péntek
6. rész: Újra együtt
Napok múlva aztán, amikor kinyitom a szemem,
az ő kétségbeesett arcát látom magam előtt.
- A… Allen – suttogom kiszáradt számmal.
- Ana! – könnyek szöknek a szemébe, majd nem
törődve semmivel, szorosan magához ölel.
Lehunyom a szemem, és én is átölelem őt.
- Hiányoztál – suttogom.
- Te is nekem – válaszolja hüppögve.
Végül rájön, hogy ezzel fájdalmat is
okozhatott volna – már ha éreznék fájdalmat – és enyhít szorításán, majd
visszafektet az ágyba.
- Kérsz enni? Inni? – kérdezi gyorsan.
- Inni – válaszolom.
Friss vizet kerít nekem, és óvatosan megitat.
Hátradőlök. Már ennyitől is érzem, ahogy
visszatér belém az erő, ahogy visszanyerem testem felett az irányítást. A
fejfájásom is alábbhagyott.
- Hogy vagy? – szólal meg Allen aggódva.
- Most hogy itt vagy, sokkal jobban –
válaszolom mosolyogva.
Ebben a pillanatban Komui kivágja az ajtót,
Allen és én pedig ijedten összerezzenünk.
- Az biztos, hogy jobban van, mert napok óta
ez az első hosszabb válasz, amit képes volt adni – nem tudom eldönteni, hogy
gúnyolódik-e velem, mindenesetre felszabadultan mosolyog, így úgy gondolom,
biztosan aggódott értem.
Azt már nem tudom, hogy a személyemért vagy az
erőmért, mindenesetre jól esett egy kicsit.
Komui mögött a húga, Lenalee jelenik meg
hátratett kezekkel.
- Szia! – néz rám mosolyogva – Még nem
találkoztunk. Lenalee Lee vagyok.
Egyik kezét felém nyújtja, a másikat azonban
továbbra is a háta mögött tartja.
- Anastasia Cross – válaszolom szűkszavúan.
Ő nem tud arról, hogy a múltkor én már láttam
őt, de nem is kell az orrára kötnöm ezt az információt.
- Eddig még nem kaptál egyenruhát. De most már
neked is van egy, tessék! – majd elővette a háta mögül a fekete ruhát.
- Köszönöm – motyogom, miközben kezembe veszem
az anyagot – kényelmesnek tűnik.
- Az is! – Lenalee kap az alkalmon, hogy
valamiről beszélhet velem – Én nagyon szeretem. És nagyon csinos is.
Még óvatosan meg is pördül, hogy
alátámaszthassa mondandóját.
- Most pedig, hogy megkaptad az egyenruhádat,
hivatalosan is a Fekete Rend tagja vagy! – veszi át a szót Komui.
- Köszönöm – ismétlem a szót, amit már
korábban is mondtam.
Ezután pár perces kínos csend telepedett
közénk.
- Nos, akkor én megyek is! – csapja össze a
kezét Komui, majd kitáncol az ajtón.
Valami téma után kutatok a fejemben – bár nem
tudom, miért, elvégre nem kötelességem jóban lenni Lenalee-val.
- Hogy ment a küldetés? – kérdezem végül.
Erre a kérdésre mindkettejük szeme
felcsillant, és egymás szavába vágva mesélni kezdtek, én azonban nem figyelek
már rájuk, csak bólogatok és hümmögök. Egyre jobban érzem magam, biztos vagyok
benne, hogy pár óra múlva már újból visszanyerem minden erőmet és energiámat.
Lenalee amikor rájött, hogy nem igazán
figyelek rájuk, gyorsan kimentette magát valami kifogással és elment.
Amikor végül végre egyedül maradok Allennel,
felé nyújtom a kezem, megfogom az övét, majd megszorítom. A mozdulattól először
meglepődik, de végül ő is megszorítja az én kezem.
- Örülök, hogy jól vagy – mondja.
- Most, hogy itt vagy – teszem hozzá, mire
kicsit elpirul.
- Mi történt veled, mióta nem találkoztunk? –
kérdezi gyorsan, hogy elterelje a figyelmemet zavaráról.
Elmosolyodom, aztán mesélni kezdek. Minél
többet mondok a kiképzésről, amit kaptam, az arca annál komorabbá válik, végül
amikor arról beszélek, hogy mindezt azért kaptam, hogy megtanítsanak arra, hogy
egy szolga vagyok, felkiált:
- Elég! Nem akarok többet erről hallani. Az a
nyomorult Cross is, hogy képzeli, hogy egy lányt egy ilyen helyre elküld…
Csak megvonom a vállam. Én nem akadok fent
ilyen apróságokon. Nem is tekintem magam embernek – nem is vagyok ember.
Kinyitom a számat, hogy ezt Allennel is közöljem, de aztán szó nélkül
összezárom ajkaimat. Tudom, hogyha megtudná, amit gondolok, akkor hihetetlenül
mérges lenne – nem rám, hanem a helyzetre.
- Hevlaska azt mondta, hogy egy Érző vagyok,
de nem tudta elmondani, ez pontosan mit is takar – mondom aztán, mikor eszembe jut.
Allen szó nélkül veszi az enyhe témaváltást:
- Akkor menjünk, és kérdezzük meg tőle! – áll
fel, azonban a mozdulatsor végrehajtása közben félúton megáll.
- Mi az? – kérdezem tőle zavartan.
- Tudsz járni?
- Hát persze, hogy tudok, miért ne tudnék…! –
kezdem enyhe felháborodással a hangomban, aztán rájövök, hogy pár napig szinte
folyamatosan csak feküdtem.
Allen szó nélkül tűri a kirohanásomat.
- … de lehet, mégse. Segítesz? – kérdezem.
- Persze! – válaszolja vidáman mosolyogva,
miközben felém nyújtja a karját.
Lassan felülök, próbálok nem törődni a
hirtelen rám törő szédüléssel. Összeszorítom a szám, és lassan, nyugodtan
lélegzem. Menni fog.
Allen vár pár másodpercet, őt nem verhetem át,
túl jól ismer.
Lecsúsztatom a lábaimat az ágyról, Allen
mellém lép, és miközben felállok, óvatosan a derekamra csúsztatja a kezét,
hogyha esetleg összecsuklanék, időben el tudjon kapni. Én azonban
összeszorított fogakkal megállok. Örömmel ránézek, mire büszkén elmosolyodik.
Bár páran felajánlották út közben a segítségüket,
nem éltünk vele. Ketten, együtt jutottunk el Hevlaskához.
A megérkezésünk után Hevlaska óvatosan
végigvizsgál, majd kijelenti, hogy a szinkronizációm újból maximális szinten
van.
- Ana azt mondta, hogy ő egy Érző. Ez mit
takar? – kérdezi Allen.
- Anastasia különleges Innocence-használó.
Körülbelül százévente születik egy olyan ember, mint ő, akinek szó szerint a
vérében van az Innocence. Emiatt lassabban öregszik, mint a többi ember, szinte
halhatatlannak is mondhatnánk, de ez nem igaz, inkább sebezhetetlen. Az
irányítása szörnyen nehéz, visszavonni nem lehet, és akkor lép működésbe, ha a
használója bajba kerül. Régebben rengeteg ilyen személy volt, de amikor az
emberek rájöttek erejükre, kihasználták őket, Fegyverek lettek belőlük. Azonban
az évek során kivesztek belőlük az érzések: az olyanokat, akik képesek még
érezni, nevezzük Érzőknek. Ők a legritkább Fegyverek, merem kockáztatni, hogy
Anastasia az egész világon az egyetlen Érző – Fegyverekről még tudok, van még
egy-kettő rajta kívül. De Érzőként ő az egyetlen.
Hallgatok, az új információkat elraktározom a
memóriámba. Allen is csendben figyel.
- Hogy használták ki őket az emberek? –
kérdezi, miután Hevlaska elhallgat.
- Sebezhetetlenségük miatt őket küldték
harcolni, vagy testőrnek állították őket fontos személyek mellé. Azonban minden
Fegyvernek vannak gyengepontjai, így a folyamatos támadások miatt, amik érték
őket, fokozatosan eltűntek a földről. Most már, ha akármelyik kormány
tudomására jut egy Fegyver létezése, azt megpróbálja megszerezni, hogy
felhasználja a saját céljaira.
- Akkor Cross mégis hogy juthatott hozzám? –
kérdezem vádló hangon.
- Ezt nem tudhatom, tőle kell megkérdeznetek.
Van még valami kérdésetek?
- Nem, nincs, köszönjük szépen a segítséget –
válaszolja Allen.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a hatodik fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)